Azt ugyan nem gondoltam volna, hogy erre majdnem egy évtizedet várnom kell, de ez is eljött. Tudtam én, hogy egyszer úgyis újra találkozni fogunk. Háttal álltál nekem, egyből felismertelek, sőt, már azelőtt tudtam, hogy itt vagy, mielőtt rád néztem volna, zsigereimben éreztem közelséged. Közelebb mentem, nagyon közel voltam hozzád, nyomkodtam a telefont, mintha észre sem vettelek volna. Aztán felnéztem, tekintetünk találkozott. Oh, hát szia, először meg sem ismertelek – hazudtam nevetve.
Hogy vagy? – kérdezted olyan erőltetett közömbösséggel hangodban. Beszélgethetünk persze, mint akik csak úgy egymás mellé keveredtek a liftben. Mindjárt tán még az időjárásra is kitérünk. Gondoltam magamban. Pedig én csak egy szóra vártam. Egyetlen szóra. Idegesen pislogtál a mosdó felé. Nem, nem, nem kerülte el a figyelmem. Hogy hasonlítunk egymásra ennyi év után is, te is a párodat vártad, és én is. Pár perc, és a buliban pár összenézés, mikor mellettem mentél el. Ennyi jutott csak kettőnk újbóli találkozójára. Tulajdonképpen elég is lehetett volna, ha elhangzik az a bizonyos szó. De nem hagyta el a varázsszó a szád, így űrt hagyott bennem, vagyis űrt hagytál bennem megint, pont mint tíz évvel ezelőtt.
Jó lett volna, ha nem így történik. Igen, történhetett volna másképp is. Csak egy kicsit másképp. A végkifejletet elfogadtam. Sőt, szívemből örülök, hogy te és én már nem vagyunk mi. Néztem a párom, ahogy táncol mellettem, és azt éreztem, a világért sem cserélném el, hiszen ő az, a szerelmem, a legjobb barátom, a társam, akivel közös múltunk, jelenünk, jövőnk fonala teljesen egymásba gabalyodott, kibogozhatatlanul. Néztelek titeket is, és azt gondoltam, valahogy ti is így lehettek ezzel. Mindenki megtalálta a maga boldogságát. Szép ez így. Örülök nektek, örülök magunknak.
Ennek ellenére bevallom, még másnap reggel is eszembe jutottál. Még a régi email fiókomat is megnéztem, hátha eszedbe jutott mégis az a szó, és csak ilyen hányaveti módon utánam dobod. Úgyis jól megy neked ez az emailezgetés.
Igen, most arra a sok évvel ezelőtti emailre célzok, amit olyan szépen megfogalmazva egy szép reggel küldtél nekem. Emlékszem, hogy örültem, hogy írtál, izgatottan nyitottam meg a levelet. Nem sejtettem, nem is sejthettem, semmi jel nem mutatott rá, hogy milyen levél is ez. Mint a gyümölcsfák, mikor minden apró ágacskájukban érzik a tavaszt, és rügyet bontanak, aztán jön a hirtelen fagy, és viszlát tavasz. Hát én is így fagytam meg, mikor olvastalak. Kedves, lélekmelengető, becéző szavak helyett, elbocsátó szép üzenet várt rám.
Kapcsolatunk minden egyes percét emlékezetemben lezártad egy jó nagy lakattal. Semmire nem emlékszem, csak erre a “szakításra”. Ott hagytad nekem a sok miértet búcsúajándékként. Egyszerűbb volt neked így, elhiszem. Nem is hibáztatlak. Nekem nehezebb volt így, ezért sokáig hibáztattalak. Hogy a kapcsolatunk véget ért, sorsszerű volt, mint a találkozásunk. Ennek így kellett lennie. Az űrt magad után nem te hagytad, hanem a tetted. Porig alázva hulltam darabjaimra, önbecsülésemen ejtettél sebet. Hát ennyit sem érdemlek. Egy rendes, szemembe nézős szakítást.
Most a találkozásunkkor feloldhattad volna a zárat. A kulcs a kezedben volt: bocsánat.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, hátha másoknak is érdekes lehet. Köszönjük!
Hogy ne maradj le a friss tartalmakról, iratkozz fel a hírlevélre, még több csipet jóért, pedig kövess minket Facebook oldalunkon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: