A legfrissebb leleteredményeket követő napjaimat teljes csend övezte: nem tudtam és nem is akartam másokkal beszélni. Magasra épített kőfalakat és kulcslyuk nélküli vasajtókat éreztem magam körül, ezért megpróbáltam egészen apróra zsugorodni, hogy az első adódó résen átcsusszanhassak majd, de semmi sem tudta elterelni a figyelmemet arról, hogy saját magamat hibáztassam. Hiába tudtam, hogy csak annyi a dolgom, hogy egy ismétlődő helyzetre ezúttal másképp reagáljak, egyszerűen képtelen voltam rá… Nem tudtam elég apró lenni ahhoz, hogy önmagam elől elbújjak: kritikus énem egyre elmarasztalóbban rázta mutatóujját riadt belső gyermekem arcába, egyre türelmetlenebbül és egyre hangosabban kérdezte fel a meg nem tanult leckét arról, amit az elme teremtő ereje és a betegség közti kapcsolatról kellett volna tudnom.
Egészen addig nem volt nyugalmam, amíg eljöttél.
A hangfal előtt parkoltál le a menő motoroddal, szőke hajadat lágyan fújta a késő délutáni szél. Engem már rég nem hatnak meg a világi dolgok, de belátom: a te stílusod egészen magával ragadott – olyannyira, hogy még azt is érezni véltem, ahogy egy pillanatra megállt forogni a Föld, amikor te meg én először néztünk egymás szemébe. Egy ideig fel sem tűnt, hogy mennyivel alacsonyabb vagy nálam, és bevallom őszintén, a koroddal sem foglalkoztam, ahogy a pocakod sem zavart – csak néztelek megbabonázva, és hagytam, hogy te is alaposan végigmérj engem.
Érdekes, hogy nem mosolyogtunk, csak összeforrt tekintettel álltunk egymással szemben, és én úgy éreztem: jól ismerlek.
A káprázatból felocsúdva a családodat is köszöntöttem, édesanyáddal váltottam pár szót, édesapádra csak kedvesen mosolyogtam, amíg felvettem a rendelésüket. Az italokat felszolgálva végre újra jutott rád időm, mire te hozzám lépve kedvesen megsimítottad az arcomat. Egyáltalán nem voltam zavarban a gesztustól, veled minden olyan természetesnek tűnt, mintha életekkel korábban megterveztük volna a találkozásunkat, és most egyszerűen csak megtörténne.
Különösen szép szemeid miatt a szüleidet is jobban megfigyeltem, és észrevettem, hogy apád ritka íriszét örökölted, hisz a huncut-barnától az étcsokin át, egészen a feketére pörkölt kávéig tőle kaptad ajándékba a színeket, és teszed is velük a dolgodat szépen: belenézel az emberek lelkébe, és az arra érdemesekkel összeragyogsz.
Igazán bátor és férfias dolog volt részedről, amikor ismeretlenül bizalmat szavaztál nekem, és a kezemet megfogva rövid sétára invitáltál – őszintén jól éreztem magam a társaságodban; a következő pillanatban pedig arra eszméltem, hogy az édesapádat is magunkhoz invitáltad, és olyan meghitt közelségben voltunk jelen hárman, mintha az idők kezdete óta összetartoznánk. Bevallom: megijedtem a váratlanul jött és megmagyarázhatatlan érzéstől, így inkább kiléptem a körből, és csak elvétve néztem újra az asztalotok felé. Ne haragudj rám ezért, kérlek!
Amikor utoljára láttalak, te ismét hozzám léptél, a szemembe néztél, majd a homlokomhoz nyomtad a homlokod. Szerettem volna örökre így maradni veled, de apád azt mondta, mennetek kell, és amikor búcsút intettem, te sírni kezdtél amiatt, hogy el kell válnunk. Én azt ígértem, hogy újra találkozunk, mert hinni akarom, hogy így lesz, de azért most elmondom, hogy én is sírtam – csak én később, amikor már nem láttad.
De nem az elválás fájdalmára és a mamád – találkozásunk felett érzett – féltékenységére akarok emlékezni, hanem rád, te csodalény, aki a legjobbkor jöttél hozzám!
Köszönöm neked, hogy tekinteteddel megmutattad a súlyos vasajtókon rejtőző kulcslyukakat, hogy hozzájuk minden érintéseddel pótkulcsot is adtál – ha netán elveszteném az eredetit-, és hogy olyan erővel robbantottad szét az önbíráskodással felhúzott kőfalaimat, hogy a nyomai is alig látszanak!
Köszönöm, hogy erőt adtál ahhoz, hogy újra tudjak hinni, és leküzdjem az előttem álló akadályokat, mert általad láttam életre kelni az álmomat, amiért minden körülmények között érdemes meggyógyulnom és élnem: hiszem ugyanis, hogy a te pöttöm, másfél éves testedben az angyalok figyelmeztettek kedvesen arra, hogy ami most van, az egyáltalán nem a vég, sőt, ez maga a bevezetés egy olyan élet felé, amiben közvetlenül hozzám küldenek fentről egy hozzád hasonlatos csodalényt – a gyermekemet.
Téged megismerve már azt is tudom, hogy min kell dolgoznom mindezért. Kezdhetném például azzal, hogy megtanulom úgy szeretni magam, ahogy te szerettél engem: elvárások, félelmek és feltételek nélkül, szívből és végtelenül őszintén.
Köszönöm neked, hogy tekinteteddel megmutattad a súlyos vasajtókon rejtőző kulcslyukakat, hogy hozzájuk minden érintéseddel pótkulcsot is adtál… Fotó: www.pixabay.com
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, hátha másoknak is érdekes lehet. Köszönjük!
Hogy ne maradj le a friss tartalmakról, iratkozz fel a hírlevélre, még több csipet jóért, pedig kövess minket Facebook oldalunkon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: