Amikor két évvel ezelőtt májusban kitaláltam magamnak, hogy kizárólag és/de azonnal szükségem van egy kék RéjBen Aviátor napszemüvegre, teljes mértékben logikusnak tűnt, hogy világom minden egyes hiányjelenségére az lesz a megnyugtató válasz, ha hozzájutok egy eredeti példányhoz – természetesen minél kedvezőbb áron!
Loisz El Héj meg Ronda Brájn óta tudom, hogy amit nagyon szeretnék, azt elkezdem vonzani, úgyhogy kérem tisztelettel, én azonnal beindítottam a bevonzási láncot, és hátradőlve figyeltem az eseményeket.
Először is azt, hogy a vágyam megjelenése utáni napokban szikla szilárd meggyőződésem vált, hogy bekerültem a mátrixba, hisz egész Budapest ilyen napszemüveget visel (értsd: a csecsemők és a nyugdíjasok is), csak én vagyok lemaradva százhúsz évvel az olcsó műanyagból gyártott példányommal, amit a DéEm-ből szereztem egy impulzív vásárlás során.
Mondjuk már itt gyanakodhattam volna, hogy valami nem lesz oké, mert ugyebár a mátrixban is Miszter Szmissz jött a de-zsá-vű után, és nem a világmegváltás, de hát hol akartam én akkor tudomást venni erről… ahogy a három évtizedes, saját magammal kapcsolatos empirikus tapasztalatommal sem akartam szembesülni, miszerint minden, valamennyire is értékes cucc váratlan és hirtelen halálra lelt a kezeim között (utólag is reszt-in-písz, összes telefonom, táskám, ruhám, valamint mások nekem szánt összes telefonja, táskája meg ruhája!).
Mit sem sejtve mentem hát tovább a vágyam felé, és egy kedves orákulum segítségével rövid időn belül eljutottam a forráshoz, ahol eredeti RéjBen-t tudtam szerezni – kedvezményes áron. Az üzletben megpróbáltam egy mintadarabot, és karizmatikus orrnyergemre téve azonnal éreztem, hogy klasszisokkal szebb és jobb vagyok, mint voltam és valaha lehetnék nélküle, úgyhogy lelkesen tettem le az előleget a leendő sajátomért. Hazafelé arról álmodoztam, hogy együtt járjuk be a világot négy keréken – a zene, a napszemüveg és én. További, égi támogatásnak vélt jelenségként kiderült, hogy szerető családom közelgő szülinapomra azt szánja nekem ajándékba, hogy beszáll a vételárba, és pár napon belül a számlámon volt a vételárhoz szükséges fennmaradó összeg.
Meg egy befizetetlen telefonszámla után keletkezett mínusz, ami hogy, hogy nem: pont annyi volt, mint a szemüvegre kapott kedvezményem mértéke.
– Most már mindegy, Jutka – gondoltam-, az előleget kifizetted, úgyhogy megveszed azt a szemüveget, ha kell, teljes áron!
És megvettem…
Három napig csupa öröm és boldogság volt az életem, az emberek sokkal kedvesebbnek tűntek körülöttem, a globális felmelegedés legalábbis kezelhetőnek látszott, a párkapcsolati blokkjaim meg olyan szinten kezdtek kioldódni, hogy egy fess fiatalember még a számomat is elkérte.
A negyedik nap reggelére viszont sehol nem volt a szemüveg, egy hét után pedig egyértelmű volt, hogy az emberek körülöttem pont olyanok, amilyennek a fejlődésemhez szükségesen lenniük kell, valamint az is, hogy lövésem sincs a klímaváltozás végső megoldásáról, és hogy a pasi nem azért marad el, mert rosszul írta le a számomat…
Kitartó ember lévén nem adtam fel, és mert éppen akkor láttam egy filmet, amiben a főszereplő kislány elhagyta a kedvenc piros pénztárcáját, majd napokig azt mantrázva, hogy “semmi sincs elveszve a teremtő előtt” ukmukkfukk visszakapta azt, én is ráálltam a tudatos visszavonzásra.
Hamarosan ki is derült, hogy tulajdonképpen sosem veszett el a szánglásszom, ugyanis végig a fenekem alatt volt, a vezetőülés kárpitjának egyik ráncába csúszva, és minden kényelmetlenség nélkül levezettem rajta iksz kilométert.
Aztán megint elhagytam, és megint meglett, majd újra elvesztettem, és kicsit karcosan ugyan, de újra előkerült, míg végül tavaly nyáron – kemény egy év és két hónap futamidő után -, sohatöbbésenem került vissza hozzám. Minő váratlan fordulat… UGYE?!
Fotó: https://pixabay.com/
Na de: kikarikírezett sztorim lényege az “akármi-bármi tárgy és Jutka” viszonyon túl azon egyéb tanulságok összessége, amit ebből leszűrve magamévá tettem.
Például: mindig vannak felbukkanó (egyre kevésbé materiális) vágyaim, és táplálom is azokat magamban, mert hatalmas wow élmény megtapasztalni, hogy az élet mennyire összefog annak érdekében, hogy valóra váljanak. Azt viszont jobban átgondolom, hogy milyen cél elérésébe fektetem a bennem áramló energiát, valamint, egyre inkább résen vagyok: ha többször kapok lehetőséget az újrakalibrálásra és a kezdeti terv felülírására, már képes vagyok megfontolni az alternatív opciókat, sőt, néha váltok is.
Azt is ekkor ismertem fel, hogy hiába akarok én valamit magamnak, ha azzal nekem semmi dolgom nincs, akkor minden erőfeszítésem ellenére elvész; ami meg engem illet és rám tartozik, az szembejön, megtalál, megvár és marad.
Amikor tavaly, egynapi Szí-Esz-Áj nyomozás után végre felfogtam, hogy ez a szemcsi már nem képezi a tulajdonomat, képes voltam őszintén azt kívánni annak, aki megtalálta/magáévá tette, hogy legyen benne sok szép élménye. Na jó, bevallom, hogy ez csak a második gondolatom volt, mert négy darab, hatvan literes kuka feltúrása után először egy “b” kezdőbetűs szó jutott az eszembe…és nem, sajnos nem “éke” volt a folytatás. De legalább második gondolatként megérkezett az őszinte jókívánság.
Dolgozom magamon, hogy legközelebb az első legyen.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, hátha másoknak is érdekes lehet. Köszönjük!
Hogy ne maradj le a friss tartalmakról, iratkozz fel a hírlevélre, még több csipet jóért, pedig kövess minket Facebook oldalunkon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: