Pont abban a szerencsés időpontban születtem, hogy én még emlékezhetek a (mobil)telefon előtti időkre. Amikor még nagyon kicsi voltam, akkor a családban csak a lakótelepen élő nagymamámnak volt telefonja. Emlékszem furcsán csúnya zöld színe volt, a kagylónak súlya volt, ráadásul volt mamám telefonjának ikre is. Erre az ikerre mindig nagyon misztikus lényként gondoltam, fogalmam sem volt mi lehet az. Néha csörrent egyet a telefon, mama nem rohant oda felvenni, csak annyit mondott, biztos az iker. Milyen titokzatos, ugye? Szóval mi ezt a csúnya zöld telefont nagyon szerettük testvéremmel. Néha felhívtunk egy Nagy családot. Megkérdeztük, hogy halló Nagy lakás? Igen? Akkor cserélje kisebbre, vagy ugyanezt fordítva Kis lakással is eljátszottuk. (Ezúton is elnézést kérek a Kis és Nagy családoktól magam és a többi fahumorú telefonbetyár nevében). Ez szórakoztató volt ugyan, de mégis a legjobban azért szerettük, mert lehetett rajta mesét hallgatni. Telefonos mesemondó volt a neve, csodás hangú nagy színészek mondtak mesét rajta nekünk. Mindig ajándék volt, ha mama megengedte, hogy felhívjuk. Sajnos, ez a mesemondó már nem létezik, nem lehet nosztalgiázni, viszont több utcai telefonfülkét átalakítottak történetmesélésre, én legutóbb egy Örkény fülkében hallgattam az egyperceseket, míg várakoztam valakire, nosztalgikus újdonság volt így elütni az időt.
Fotó forrása: pixabay.com
Aztán később otthon is lett telefonunk. Így mikor táborozni mentem már nem volt olyan körülményes beszélni az otthoniakkal, nem kellett az utcai fülkénél szüleimnek várniuk az előre megbeszélt időpontban, hogy gyermekük mikor kerül végre sorra a táborban lévő egyetlen telefonnál. A következő nagy újdonság a telefonkártya megjelenése volt, már pénz se kellett a telefonáláshoz. Arra már nem emlékszem, hogy működtek-e a kártyavégtelenítési praktikák, mint a pók lábának lelakkozása, vagy a kártya fagyasztóba tétele, mégis valahogy ezzel már sokkal többet, kényelmesebben lehetett beszélni, mint a pénzbedobóssal, például a pénz elnyelése miatt már nem kellett aggódni.
Ma már szinte elképzelhetetlennek tűnnek az olyan dolgok, mint sorban állni azért, hogy telefonálni tudjak, vagy hogy valakit nem hívhatok fel szinte bármikor.
Bizony, régen még becsöngettünk a barátainkhoz, legfeljebb nem voltak otthon. Ma már biztosra megyünk, előtte odacsörgünk, majd a kapuban szintén telefonon jelezzük, hogy itt vagyunk. Nehogy valaki mással is beszélni kelljen, mikor mi a Jóskapistához jöttünk, ugyebár.
Régen, ha valahol várnunk kellett, akkor nézelődtünk, könyvet olvastunk, elmélkedtünk mindenfélén, vagy ne adj isten szóba elegyedtünk a körülöttünk lévőkkel. Most meg mobilozunk, felhívunk valakit, vagy face-n dumcsizunk.
Régen, ha elmentünk a boltba vásárolni, akkor vásároltunk, nem voltunk folyamatos kapcsolatban a családdal, hogy jó de mit vegyek még? Szomszédok Lenke nénije biztos mondaná kedves kis mosollyal: – Kedves Uram! Addig én ugyan fel nem szeletelem ezt a 10 deka parizert, amíg le nem teszi a telefont, és nem csak úgy köszönés, kérés nélkül ideveti nekem, hogy “bocs, tartsad már, 10 deka párizsi lesz, na itt is vagyok”.
Régen, ha összejöttünk a barátainkkal, akkor nem kezdtünk el telefonálgatni. Hiszen azért voltunk akkor ott éppen azzal a baráttal, mert vele szerettünk volna beszélni. Ugye, így elég furán hangzik, hogy találkozunk Bélával személyesen, azért, hogy közben Gézával csacsoghassunk, csetelhessünk a telefonon.
Bár ez már nem konkrétan a telefonálás témaköre, de a mostani high-tech eszközök magukkal hoztak egy sor lehetőséget, amivel csökkenteni tudjuk a távolságot a messzebb levőkkel, és ha nem vigyázunk, akkor remekül tudjuk növelni a távolságot a közelünkben levőkkel.
Ugye mennyi mindenről lehetne beszélgetni vacsora közben, ha nem azzal lennénk elfoglalva, hogy a lehető legjobb képet posztoljuk a kajáról, magunkról a mosdóban, majd válaszolgassunk a kommentekre, meg várjuk a lájkokat, és szívecskés pofikat a tükrös pofinkra.
Drágám, de jól nézel ki! Kép forrása: pixabay.com
Ugye este a kanapén is milyen jót lehetne beszélgetni a párunkkal, vagy lehetne aludni egy jót, ha nem a tizedik cikkről épp a tizenegyedik érdekes cikkre ugranánk, aminek 90 százalékára úgysem emlékszünk holnap. Megjegyzem ebbe a csapdába én gyakran beleesek. Gyakran kapom magam azon hajnal kettőkor, hogy hopp még mindig csak olvasgatok, persze kell tájékozódni, de mint fent írtam, ez a sok információ nagy része úgyis elvész. Itt is igaz a régi mondás, a kevesebb, néha több.
Nem is olyan régen történt, hogy egy rég nem látott barátomtól megkérdeztem, hogy mi újság, mi történt vele mostanában. A válasza mélyen megdöbbentett: Úgyis látod face-n. Fogalmam sincs, hogy komolyan mondta-e. Engem minden esetre nagyon elgondolkodtatott. Itt tartanánk már? Remélem nem. Hamis illúzió, hogy a face-re kiposztolt képek, történetek alapján tudnunk kellene, hogy mi van a másikkal. Ez csak a felszín, egy töredék, amit épp valaki mutatni akar a külvilágnak. (Abba most ne menjünk bele, miért akarunk állandóan valamit így mutatni magunkból a külvilágnak). A mutatott kép mögött rengeteg érzelem, gondolat van továbbra is, ha igazán kíváncsiak vagyunk a másikra, akkor bizony érdemes a felszínt kicsit megkapargatni. Hiszem, hogy nem pótolhatja ez a fajta kommunikáció, a személyes beszélgetéseket.
A cikk elején úgy kezdtem, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerhettem az ezelőtti időt. Igen, ami másnak ma már természetes, az nekem anno még maga volt a csoda. Azóta is lelkesedéssel figyelem az ez irányú fejlődéseket. És igen hálás vagyok például az olyan dolgokért, hogy tőlem ezer kilométerekre élő barátaimmal, rokonaimmal bármikor beszélhetek, akár úgy hogy láthatom is őket. Ugyanakkor óvatosságra intem magam, és mást is óvatosságra intenék, ne hagyjuk, hogy ezek a dolgok túl nagy teret foglaljanak el az életünkből, hiszen nem követelik, nem veszik el azt, mi adjuk oda – örömmel, önszántunkból.
Ha te is részt veszel a 40 napos kihívásban, akkor a következő rész neked szól:
Mai feladat tehát, használjuk egy napig a telefont, csak akkor, amikor tényleg kell. Érdemes kipróbálni. Először biztos bizonytalan, fura érzés lesz, mint mikor telefon nélkül indul el otthonról az ember, és már nem tud érte visszamenni. Számoljatok majd be róla, hogy mit tapasztaltatok! Posztoljátok ki face-re, majd elolvasom 🙂
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, hátha másoknak is érdekes lehet. Köszönjük!
Hogy ne maradj le a friss tartalmakról, iratkozz fel a hírlevélre, még több csipet jóért, pedig kövess minket Facebook oldalunkon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: