Egyszer gyerekkoromban apukámmal sétáltunk a városban, úgy emlékszem siettünk valahova, amikor megláttunk a villamossínek mellett egy fiatal vak srácot, ahogy a fehér botjával a falat ütögeti. Apukám rögtön arra vette az irányt. Odamentünk hozzá, apu megkérdezte tőle, hogy segíthet-e neki valamiben. Kiderült, hogy már negyed órája nem tud továbbmenni, ugyanis a villamos valamiért nem tudott a megállóba beállni, ezért az utasoknak előbb kellett leszállni, ő pedig innen nem tudja, hogyan kellene továbbmennie, pedig sietne dolgozni. Apukám a karját nyújtotta neki, és elkísértük a munkahelye felé, addig, míg ismerős nem lett neki az út. Útközben beszélgettünk, elmesélte, hogy mióta nem lát, hogy mit dolgozik, és hogy mennyire szereti a munkáját, meg azt is, hogy a múltkor meg haza nem talált, mert feltúrták az utcájukat, bár ott hamarabb jött a segítség. Végül hálásan köszönt el tőlünk.
Elég kicsi voltam még akkor, mégis belevésődött az agyamba, és a lelkembe is ez az eset. Nem igazán értettem, hogy annyi sok ember közül, hogyhogy egy sem állt meg negyed órán keresztül segíteni. Azt meg végképp nem értettem, hogyhogy nem haragudott, sem a történtek miatt, sem a többi emberre. Sokat beszélgettünk még utána apukámmal a fiúról, meg másokról. Azt hiszem, akkor kaptam meg az útravalót fogyatékos társainkkal kapcsolatban.
Megtanította apukám, hogy bárki kerülhet szorult helyzetbe, és ha én éppen tudok segíteni, akkor igen is tegyem meg a tőlem telhető legtöbbet.
A kimondott szavak mögött, pedig apukám hozzáállása volt igazából, ami megmaradt bennem. Teljesen természetesen viselkedett. Nem éreztette, hogy ez valami különleges helyzet lenne, hiszen nem is volt az. Egy ember segített egy másik emberen. Számomra ez az elfogadás, azóta is természetes. Annyira, hogy az előző mondatomban az elfogadás szót sem érzem odaillőnek igazán, hiszen mit is kell nekem elfogadnom? Meg mitől is lennék én a mérce, hogy nekem kellene bárkit is elfogadni?
Én ezt hoztam magammal otthonról. Te milyen útravalót kaptál? És mit adsz tovább?
Tudod, hogy miért pont ma meséltem el ezt a történetet? Mert ma van a Fogyatékos Emberek Nemzetközi Napja. Ezen a napon számos rendezvényen keresztül igyekeznek felhívni a világon a figyelmet a fogyatékos emberek problémáira, cél hogy elősegítsék a fogyatékkal kapcsolatos kérdések jobb megértését.
Az egy csipet jó blog is csatlakozik ehhez a kezdeményezéshez. Mai feladat tehát, figyeljünk jobban oda egymásra. Mit jelent ez a hétköznapokban? Például, ha találkozol valakivel, aki akadályoztatott, ne bámuld meg, de ne is fordítsd el a fejed, ha pedig segítségre szorul, akkor segíts neki. Mennyire egyszerűen hangzik, és sajnos mégsem az, sajnos sokan tapasztalják meg nap mint nap a kirekesztettséget. Tegyünk ez ellen!
Te ne fordítsd el a fejed! – Kép forrása: flickr.com
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, hátha másoknak is érdekes lehet. Köszönjük!
Hogy ne maradj le a friss tartalmakról, iratkozz fel a hírlevélre, még több csipet jóért, pedig kövess minket Facebook oldalunkon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: