“Ha mihozzánk vendég jön, akkor anyukám feketét főz, és becsukja a mi szobánk ajtaját, mert oda jobb be se nézni. De sajnos a tanító néni előre megüzente anyukámnak, hogy ne tekintsük őt vendégnek, mert csak a családdal szeretne megismerkedni. Ezért anyukám lemosta az ajtókat, és elrakta a kabátokat meg a cipőket az előszobából. Apukám megragasztotta a fotel lábát, és becsavart még két égőt a csillárba. A Bori leszedte a színészképeket a falról, én pedig kivittem a vadgesztenyéimet az erkélyre. Amikor már olyan rend volt, amilyen nem szokott lenni, akkor a Pacsitacsit is átküldtük a szomszédba, mert ő még nem tudhatja, hogy a tanító néni nem vendég, és lehet, hogy megrágja a cipőjét, ahogy a vendégeknek szokta. A tanító néni csak fél óráig volt nálunk, mégis jól megismerkedett a családdal, mert közben megérkeztek a Bandi bácsiék Érdről, az alattunk lakók felkiabáltak, hogy legurultak a gesztenyék az erkélyről, a szomszédból hazazavarták a Pacsitacsit, mert nem tudta, hogy az ő konyhájukban is szobatisztának kell lenni. De én nem is bántam, mert így a tanító néni legalább látta, hogy mi itthon is elég elevenek szoktunk lenni.”
Gyerekkorom egyik kedvenc írása, Janikovszky Éva Velem mindig történik valami című könyvéből származik. Ismeritek ti is? Mi gyakran mondogattuk anno egymásnak, mikor vendéget vártunk, különösen a szobaajtós részt. Aztán jöttek is a vendégek, akikre sokkal kevesebb szabály vonatkozott, mint ránk háziakra. A vendég érezze magát otthon, ugyebár. Így, bár nálunk senki nem dohányzott, Béla bácsinak mégis szabad volt, meg a szomszéd Ágikának is. Cipővel sem mentünk a nappaliba soha, de a vendégtől nem vártuk el, hogy levegye a cipőjét, ha magától nem ajánlotta fel. Állatot sem tartottunk a házban, de a mama kis pincsijét mégis hetekre beköltöztettük vendégként a szobába, amikor el kellett utaznia valahova.
Szóval a vendég nálunk különleges valaki volt, úgyis az a hír járja, hogy a magyarok nagyon vendégszeretőek, mi nem is szeretnénk csalódást okozni azoknak, akik hisznek ebben a sztereotípiában.
De hogy ki lehet olyan látogató, mint Janikovszky Évánál a tanítónő, aki se nem vendég, se nem családtag, és mégis a legkirályibb fogadtatásban részesülhet, nem tudom, nálunk nem járt ilyen. Nálunk a vendég volt a non plus ultra. Valahol olvastam is egyszer, hogy milyen érdekesek vagyunk mi emberek, egyszerű látogatónak mindig igyekszünk a legjobb arcunkat mutatni, míg saját családtagjainknak hajlamosak vagyunk a legrosszabbat, mondván, hogy mellettük lehetünk igazán önmagunk. Elgondolkodtató azt hiszem. Nem biztos, hogy tényleg ezt kellene jelentenie ennek az önmagunk vagyunk dolognak.
Ilyenkor karácsony táján, különösen aktuális téma ez. Nem tudom, hogy készült- e erről bármiféle felmérés, de biztos vagyok benne, hogy az évnek ebben az egy-két hetében van a legnagyobb vendégeskedési mozgalom.
Egy fontos dolgot nem szabad elfelejteni, a látogató azért érkezik, hogy velünk legyen. A nagy igyekezetben, hogy minden tökéletes rendben legyen, és terülj-terülj asztalkám várja az étkezőben, ne fárasszuk le magunkat annyira, hogy ne is tudjunk vele foglalkozni, mert elalszunk a fáradtságtól az asztalnál. Vagy ami még ennél is rosszabb, ne a jelenlétében csináljunk még ezer dolgot, hogy ő jól érezze magát. Úgysem ezektől fogja, hanem a jó hangulattól, jó beszélgetéstől.
Mindenkinek jó vendégvárást, karácsonyvárást, készülődést kívánok!
A karácsony előtti kihívás utolsó feladatát olvashattátok. Remélem, találtatok az eddigiek között számotokra hasznosat, esetleg egy-kettőt meg is fogadtatok.
Békés, boldog ünnepeket mindenkinek!
pixabay.com
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, hátha másoknak is érdekes lehet. Köszönjük!
Hogy ne maradj le a friss tartalmakról, iratkozz fel a hírlevélre, még több csipet jóért, pedig kövess minket Facebook oldalunkon is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: