A Valentin nap margójára

A tegnapi reggelem ugyanúgy indult mint szokott, nem csicseregtek szebben a madarak, nem láttam rózsaszínűbbnek a világot, nem potyogtak kis piros szívecskék az égből, látszólag semmi nem éreztette velem, hogy ma van Szent Valentin napja.

Aztán valami különös dolog történt. Ettem egy mandarint. Ez persze még nem furcsa, majdnem minden nap szoktam enni egyet télen, de ilyennel még nem találkoztam:

Úgy éreztem az univerzum üzent nekem. Itt az ideje megünnepelni a Valentin napot, ha már eddig ez kimaradt az életemből. 

Amikor hazaértem megkérdeztem pöttöm négyéves gyerkőcömet, van e kedve meglepni apát velem. Készítettünk együtt egy gyors, egyszerű vacsorát, desszerttel, aztán rajzoltunk étlapot, feldíszítettük az étkezőt, megterítettünk, gyertyát gyújtottunk. Majd izgatottan vártunk, karácsonykor a Jézuskára várva szokott ehhez hasonló izgalom lenni nálunk.

Pöttömke vállalta a pincér szerepét. Mikor megjött apa, az asztalhoz kísérte, megkérdezte, mit szeretne fogyasztani, és még az ételt is segített felszolgálni. Apa teljesen meghatódva ült az asztalnál, mi ketten pedig szívből örültünk, hogy jól sikerült a meglepetés. Majd hármasban, meghitten elfogyasztottuk a finomságokat. 

Szóval, magunkévá tettük ezt a vitatott angolszász ünnepet. Nem halmoztuk el egymást plüss szívecskékkel, meg képeslapokkal, viszont egy újabb napot szenteltünk szerelmünk megünneplésének, ami lássuk be sok-sok év után talán még fontosabb is, mint a kapcsolat elején. És nem utolsósorban példát mutattunk a gyermekünknek is, egymás szeretetéről, a kedveskedésről, a házasságról.

Démokritosz is megmondta már réges-régen: “Élet ünnepnapok nélkül: hosszú út vendégfogadó nélkül.” 
Tehát igyekezzünk sok apró ünnepet csempészni a mindennapokba, megszínesítik életünket, és boldogabbá tesznek. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, hátha másoknak is érdekes lehet. Köszönjük!

Hogy ne maradj le a friss tartalmakról, iratkozz fel a hírlevélre, még több csipet jóért, pedig kövess minket Facebook oldalunkon is!